Profitálnii a futósérülésből

Pontosan három hónap telt el azóta, hogy szúrást éreztem a térdemben.

Most elmesélem, miket adott nekem a futósérülésem, mert végig az volt a fejemben, hogy ebből megerősödve, és pihenten szeretnék kijönni, mert június 9-én UTH  Szentendre Trail. -azaz akkor nem sokkal több, mint  - fél év múlva.

Kerestem, kutattam, mindent elolvastam a témában, és kaptam a jótanácsokat is. Angolul egyébként sokkal több cikk, és video  foglalkozik az IT Band Syndrome-mal, vagyis a futótérddel, ennek rehabilitációjával és azzal, hogy mi okozza. A futótechnikámon azóta is folyamatosan és tudatosan ennek megfelelően csiszolok.

Visszavettem a távokból és óvatosan futottam, tornáztattam, nyújtottam és figyeltem, a reakciókra. Még a traumatológus-ortopéd orvos mutatott egy ajurvedikus térdmasszázst, a porclágyulásomra, ami segíti a porcban a folyadék visszatermelődését. - Helyesen úgy végezd, hogy egyhén behajlított laza térddel, a térdkalács alatti két kis gödörbe teszed az ujjaid és kis nyomást gyakorolva rá körkörösen masszírozod, -  tényleg enyhíti a fájdalmat. Kellett néhány óra, hogy felocsúdjak a csodálkozásból, hogy ezeket pont egy kórházi kezelőben tudom meg, de szárnyakat adott, már nem éreztem azt, hogy árt a gyógyulásnak a futás - persze ésszel.

Hozzátartozik a dologhoz, hogy szedek cinket, porcvédőt, krill olaj kapszulát, eszem gyömbért, és kurkumát, rengeteg vizet iszom. 

Újra felfedeztem az úszást, erősnek érzem magam és egyre fokozatosabban és bátrabban térek vissza a korábbi edzésekhez, közösségi futásokhoz. A hétvégi TT-n kiderül mi a helyzet.

Szóval egy kis kihagyás nem a világ!

Mid-Run Crisis - avagy kifutnék a világból

Minden úgy kezdődött, hogy….

A zsebkendőt még ne vedd elő, mert nem szeretnék válságról írni, mert elcsépelt, minden munkahelyi kávéfőző mellett panaszosan felhangzó közhely, a történteket amúgy sem érzem annak.

Csavargós gyerek voltam, minden sportot kipróbáltam, majd elméleti hivatást választottam, a társadalomtudományt, és 15 évvel ezelőtt elkezdtem a terepfutást, ami kiszakított a hétköznapokból, kielégítette a kalandvágyam.

Érzem, tapasztalom, hogy aki fut az több és jobb emberré lesz, különösen, aki ezt a természetben űzi, de ahogy Schirilla György is mondja, „tömegsportoló futó alig akad, mindenki versenyez”, mert ki akarunk szakadni a hajtásból és azt csak egy másféle aktivitással lehet, utána már tudsz meditálni.

2018-ban elkapott ez a versenyszellem engem is, földi halandót, le akartam győzni magam, éreztem az erőt, ahogy mellém szegődik, mert mindent csak szenvedélyesen érdemes ugye?! Egyik verseny, és közösségi futás a másik után és puff jött a térdfájdalom. - Naaa, ez meg most miért?! - kérdeztem magamtól, hiszen nekem sose fájt semmim, megalapozottan készültem, nyújtottam, és erősítettem - na jó bevallom, repesztettem a köves lejtőkön rendesen -!

Egy hónapig nyugtatgattam magam, ez is elmúlik, mint minden, mert mi bajom lehet?! Futottam vele tovább, de már kevesebbet. Ekkor jött, hogy pihentessem, de attól csak rosszabb lett. Nincs mese, Emese meg kell nézetni. 

Diagnózis született ugyan, de a gyógyulás az én dolgom maradt („Medicus curat, natura sanat”.)


Masszázs, kineziotape, manuálterápia, gyógytorna és rengeteg tanulás következett. Ahogy mentem bele a fájdalomba -  szó szerint a fascia pontokon keresztül -  és telt az idő, tudtam meg magamról és a lábam reakcióiról egyre többet és többet. 

Mire tanít a sérülés? Jó a futótechnikám? Már nem csak úgy futok? Akkor képeznem kell magam. A keresztedzés technikája, és mennyisége ok? 

A 100 guggolás kihívást terepfutás mellett sose próbáljátok ki! 

Hagyom, hogy nyúljon és pihenjen a testem? Például a jóga egyik lényege a kontroll elengedése.

Összességében azt éreztem, hogy az életem történései kihatással vannak a testem jelzéseire, és a túlterhelés nem pusztán fizikai.

Fefekvő csónak pozíció 

Komoly kihívást jelentett az edzettség nem elveszítése, sok-sok gyaloglás, úszás, bicikli, de nem adta meg azt, amit a futással el tudok érni, és időigényesebb is. 

Pocsék érzés volt az, amikor két kilométer után, éppencsak beérve a csodás friss hóval borított, sötétedő erdőbe a kedvenc útvonalamon, elkezdett egyre jobban fájni a lábam behajlítása. Szomorúan konstatáltam, ez mára ennyi. Lépegető exkavátorként, lehajtott fővel, letaglózva és nyűjtott lábbal hazabicegtem kb. még három kilométert. Talán ez volt a mélypont! Mi lesz így az UTH álommal?

Két hónap után, kezdtem hozzászokni, az új rendszerhez, ahhoz, hogy ez a téli szezon nem olyan lesz, mint az eddigiek és nyugton tudtam maradni, sőt hálás voltam érte, hogy új irányokba megnyitotta a figyelmem (vagy telítődtem Glükozaminnal) és akkor, huss a tavaszi idővel … három hónap után el is múlt.

De lassan újra edzésértékűen futok és okosabb lettem, találkozunk a következő versenyen, addig is jó felkészülést mindenkinek!