Vasárnap reggel 8-kor indultunk Pilisszántóra a
Sziklaszínház parkolójához, hogy nekiinduljunk a forró dzsungelnek. Piros majd
zöld barlang jelzésen kapaszkodtunk fel hegymenetben a várva-várt Trézsi kúthoz
vagyis a Szeretet forráshoz, de előtte még kavarogtunk egy pár száz métert,
pedig sem a trackre sem az itinerre nem lehet panasz. Minket azonban megcsapott
a párás gőz, ami az előző éjszaka lezúdult esőből a fák közé szorult.
A forrás kijózanítóan hűvös vize energiával töltött fel, már
itt sajnáltam, hogy a fél liter izo mellé csak a kisebbik kulacsom vittem a
zsákban, mert a 2,5 dl forrásvíz hamar elpárolgott. Képes vagyok egyébként hosszú
ideig őrizni, egy-egy forrásvíz ízének emlékét, mint egy kora gyermekkori
érzésfoszlányt.
Hamar tempós sétára váltottam, mert eléggé neki kellett
dőlni a hegynek (Pirosbarlang durvamászás a Strava szerint), egy rövid két
kilométeres mezei szakaszt kivéve, ahol lendületesebb kocogásra lehetett
váltani. Szó szerint patakokban folyt rólam a verejték, akár a szaunában 15
perc után. A Vaskapu-sziklákhoz felérve pazar látvány tárult elénk a hatalmas
szabályos sziklakapun áthaladva. „Még óriásibb, mint a képeken” - sóhajtottam
fel. Ezek az élmények némileg
megmagyarázzák, miért simulnak ki a ráncaim egy- egy ilyen futás után.
Készítettünk azért pár fotót mielőtt tovább indultunk a
piros kereszt uralta technikás szakasz felé és még a farönkből készült kanapét
is sikerült észrevennem a rövid aszfaltos kitérőn. A következő szakasz poénja
az volt, hogy a patakmederből át kellett valahogy jutni az ösvényre, de ez a
felázott talaj miatt igényelt némi kreativitást. Ez a rész teljesen előhozta
gyermeki lelkesedésem, mert a gyökereken és bozótokon keresztülmászva diadalittasan
értem fel. Ami sok munkaóra egy pszichológusnak azt az erdő fél perc alatt
megoldja. Kamaszok felelősségteljes anyukája teljes transzformációja lehetett
volna ennek a résznek a neve.
Öniróniámból Krisztián megjegyzése ébresztett fel – „mi van
veled? versenyen ennél azért jobban szoktál haladni!” – gondolom itt már
próbára tettem egyedülálló türelmét. Most mit mondjak, a látszat csal, vagy
hogy kiütött a meleg vagy az előző hét? Nem kenyerem a panaszkodás. Vannak a
jobb napok meg a rosszabbak. A lét elviselhetetlen könnyűségét (hogy
klasszikust is idézzek) nem szabad komolyan venni.
Közben elértük a Fekete-kő kilátópontot, majd két kisebb
kitérővel a Klastrom-szirtet és a Kémény-sziklát. Nekem utóbbi panorámája
tetszett nagyon, pedig talán a Fekete-kő a népszerűbb. A szintes szakasz több, mint kétharmada, már
a lábunkban volt. Áthaladtunk a Simon-halála szurdokon és célba vettük a Boldog
Özséb kilátót. Itt futott velünk szemben Sárdi Tomi a túrázócsoport sziluettje
mellett elsuhanva. Örömmel köszöntöttük egymást, mint az „utazók” között ez
szokás.
A kilátóig is már szenvedősen haladtam, de a legnehezebb
szakasz a szerpentines lefelé volt. Pedig itt csak le kellett volna robogni, ám
a hasizmaim kemény görcsbe rándultak össze minden egyes talajfogással. Az okok
visszavezethetőek az edzetlenségemre és a kevés folyadékra. Ebben a párában a 7
dl folyadék még Endurolytes sótablettával is felettébb kevés. Szénhidrátból sem
voltam éppen túltöltve, de az elmúlt félévi futásaim hossza sem a legideálisabb
egy ilyen kalandhoz.
Mindezekkel a vallomásokkal együtt is iszonyatosan élveztem
az útvonalat és beírom a kedvenceim közé. Nagyon ajánlom mindenkinek, aki
szereti a kicsit technikásabb terepfutást, vagy ilyen versenyre készül. Na és
persze a látványért is nagyon megéri. Ahogy lehűl kicsit az idő és összeszedem
a kondim tervezem, hogy visszatérek.
Számok:
21.35 km
1024 m d+
3 óra 11 perc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése